Idősebb olvasóink még emlékezhetnek az 1940-es évekig Hitélet címmel Szilágyin (Svilojevo) havonta kétszer megjelent folyóiratra, melynek szerkesztője, kiadója és laptulajdonosa Quotidián Lajos plébános volt.

Ennek a lapnak a hagyományát élesztette újjá akkori verbászi plébánosként Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki püspök, amikor 1963 októberében útjára indította a Hitélet hitbuzgalmi folyóiratot, amely 1988-ig kisformátumú, 34 oldalas füzetként havonta nyújtott igényes lelki táplálékot a katolikus családoknak.

Ismerkedés

Utazás közben szokott megtörténni. Valaki mosolyogva elénk áll. Azt kérdezi: „Ugye, nem emlékszik rám?” Zavartan felelünk: „De, igen, csak a neve nem jut eszembe.” Erre a nevét is megmondja. Az eset ekkor fordulóponthoz ér. Ha ugyanis az illető rokonszenves, mi is mosolygunk és azt mondjuk: „Határozottan emlékszem, tudom már…” És nagy igyekezettel leplezzük zavarunkat. Ha viszont az elénktoppant ember ellenszenves, összeráncoljuk homlokunkat és fejünket rázva szűrjük a szót: „Nem… nem emlékszem. Sajnálom, de úgy hiszem összetévesztett valakivel.”

„HITÉLET” … Mintha már láttam volna ezeket a nyomtatott betűket… Hogyne, kérem: határozottan emlékszem. Szerettem ezt a kis lapot. Tanultam is belőle. De szórakoztatott is. Érdekes történeteket és híreket közölt a missziókból. Hát most újra megjelent? Na, végre! Okvetlenül megrendelem.

Szükségünk van-e manapság egy vallásos folyóiratra? Amikor még a Hitéletet járattuk, petróleum lámpánál ülte körül az asztalt a falu népe. Egy-egy rádió-készülék még a városban is a tekintélyesebbek közé emelte a családot. Esemény volt számunkra villamoson utazni ki Palicsra, vagy vonattal átrobogni a Duna-hídon. Öt éven át csak négy házasságban került sor válásra az egyik tiszamenti kisközségben. Nem is lehetett hallani, hogy valaki meg ne kereszteltette volna gyermekét. Ma sok minden máskép van.

Bizonyos, hogy manapság anyagiakban gazdagabb, kényelmesebb és szebb életet élünk. Fehérfényű ívlámpák világítják az utcákat. Televíziós vevők ágas-bogas erdeje díszíti a háztetőket. Diesel-motoros vontatók robognak a szállítmányokkal. Sugárutak a sáros sikátorok helyén. Épületek, gyárak. És mindennek mindannyian örülünk. V

ajjon az következik ebből, hogy összeráncoljuk homlokunkat és azt mondjuk: „Nem… nem emlékszem, hogy valaha is érdekeltek volna a vallásos írások. Sajnálom, de hitéleti kérdésekre nincs időm. Szent dolgokról, esetleg csak karácsony estéjén, egy évben legfeljebb egyszer, hallgatom meg a misét. Kérem, engem összetévesztett valakivel. És nem a harmincas, hanem a hatvanas évekből való vagyok.”

A mai embernek is van lelke. Lelki élet ma is létezik. Lelki dolgokban is gazdagabbaknak kell lennünk, hogy nagyobb szívvel tudjunk örülni a jónak. Az istenhívő ember lelki életéhez táplálékra van szükség. Hitéletünk ilyen tápláléka lehet a nyomtatott betű, ha a hír fénye mellett írjuk papírra és jószándékkal elolvassuk. Az ilyen betű senkit nem kíván és nem is tud megbántani, de mindenkinek kész segíteni. Ez a betű megerősíti hitünket, de vissza is adhatja, ha elveszítettük. Az ilyen betű mindig örömmel újságolja, ami szép a földön, de legvidámabban arról ír, hogy Isten az örök szépség. „Vallásos betűnek” csak vallási célja lehet: Felismerni Istenben életünk célját és a felebaráti szeretet ösvényén célbaérni.

Emlékszem rád, kedves olvasó. Igen, igen. Éveken át olvastad a Hitéletet. Vasárnapi mise után, a templom kijáratánál vetted meg rendszerint. Húszéves szünet után a szentmiséről hazaindulsz és kezedben ismét a Hitéletet viszed. Lehet, hogy a viszontlátástól könnyes a szemed.